Üdv a páholyban...

Saját fotó
Sziasztok, vagy hogyan is kell ezt kezdeni... szerintem belecsapok a közepébe, csak így, szerényen, Horatius nyomdokaiban, az elejét meg majd egyszercsak. Elindultam kishazámból szerencsét próbálni a nagyvilágba bele. Hát most szóljatok hozzá... vagy amikor jól esik!

2011. augusztus 14., vasárnap

...amikor Fortuna szabadságon, Fekete Péter sok szerencsét kíván, Murphy felpörög - avagy "Always look on the dark side of the moon"

Kissé túlzás lenne, azt hiszem, ha most minden bevezető nélkül hirtelen elkezdeném fejtegetni azokról a bizonyos véletlenekről kialakult nézeteimet, melyek nem is véletlenül történnek, csak nincsen rá jobb szavunk (hazard, random <--> coincidence), vagy éppen nem vagyunk tisztában a kiváltó okokkal. Ez az élmény, amit elmesélni készülök, igazából nem is teljesen passzolna a nézeteimet kialakító tapasztalatok sorába, hiszen itt a 'jelek' nem rejtett, nehezen észrevehető utalások, többféleképpen értelmezhető szituációk voltak, hanem nagyon is konkrét katasztrófák sorozata. Valójában pedig inkább vicces volt, mint tragikus.

 Június 21-én a reggel 6-os vonattal indultam Rennes-ből Párizsba.. vagyis indultam volna, ahogyan azt hónapokkal korábban elterveztem, s meg is rendeltem a vonatjegyemet és a Párizs-Budapest repülőjegyemet, hiszen 40 nappal az indulás előtt még feleannyiba kerültek. A vonat... mit vonat, a TGV késett fél órát, de sebaj, hiszen a repülőm csak 12:30-kor indult Párizsból, így még belefért, hogy egy ismerősömmel találkozzak a belvárosban. Háromnegyed kilenckor be is értem a Montparnasse vasútállomásra, ahonnan hamar berobogtam a St Michel-ig. 


Onnan kb. 40-45 perc a repülőtér (St-Michel --> Antony hévvel 30 perc, onnan a közvetlen reptéri automata metroval Orly-Sud 10 perc), gondoltam ráhagyok plusz egy órát, a biztonság kedvéért, tehát ha 12:30-kor indul a gép, legkésőbb 11:45-ig kell odaérnem a check-hez, szóval 10-kor indulok, lesz még egy órám beszélgetni az ismerősömmel, aki egyébként a zene világnapja alkalmából minden évben megrendezett "Fête de la musique"-ra utazott Párizsba. Megittunk egy kávét a Notre-Dame tövében a Szajna partján, majd elindultam. Kb. negyed óra keveredés után megtaláltam a helyet, ahonnan elméletileg a 'B' jelű hév (RER - avagy a párizsi hév, és nem metro, ahogyan oly sok keresztrejtvény készítője - hibásan - tudja) indult, de nem találtam. Megkérdeztem kezdetleges francia tudásommal a helyi jegyárust, aki nagy mozdulatokkal elmutogatta, hogy merre menjek. Követtem, de csak a 4-es metrot találtam arra. Visszamentem az aluljáró kezdetéhez, s fürkésztem a táblákat, vajon mit vétettem el, de ugyan oda lyukadtam ki. Akkor megkérdeztem a másik jegyárust, akinek az elhadart szavai közül kivettem, hogy a 'B' hév nem jár a belvárosban, s a kollégája azt mutogatta, hogy menjek a külvárosig a 4-es metróval, s ott szálljak fel a hévre a Denfert-Rochereau állomásnál. Mint később kiderült, hagyján, hogy az egész közlekedés a feje tetején állt a fesztivál miatt, de a hévesek sztrájkoltak, ezért nem közlekedett a belvárosban ezen a vonalon szerelvény. Sebaj, némi kavarodás után a 4-es metron száguldottam a cél felé, s még így is volt egy és negyed órám erre a 45 perces útra. Vagyis... száguldottam volna, de a metro valahol a Saint-Sulpice állomás után két megálló közt a semmi közepén megállt, s egy lémerülőben lévő aksis Trabant szomorúan elhaló dudájára emlékeztető konstans búgással jelezte, hogy valami nem stimmel. Kicsi színt vitt az egészbe egy idősebb asszony, aki a kis kerekes-fémvázas bevásárlószatyrába egy akkumulátoros hangfalat rejtve, s rá egy mp3 lejátszót szerkesztve bömböltette a francia sláger-mulatósat, s próbálta a zene világnapja alkalmából ekképpen megkeresni a napi betevőt. Kisvártatva kinyílt a két vagon közti ajtó, melyen berobogott a metro-vezető, s míg keresztülviharzott a másik ajtó felé, az utasokat kérdezgette sűrű káromkodások közepette, hogy vajon tudjuk-e, hogy melyik ajtó ragadt be... nem tudtuk. Pár perccel később ismét megjelent a metrovezető, ezúttal nem kérdezett semmit, suhant a menet irányába, s bár a búgás nem szűnt, a szerelvény nemsoká továbbindult. Ekkor már eléggé aggódtam, de még mindig időben voltam (hogyan máshogy, ugye...). Aztán a következő megálló után pár méterrel a metro hirtelen fékezett, s lépésben zötyögtünk be a Montparnasse állomásra, ahol a hangosbemondóban közölték, hogy ez bizony nem közlekedik tovább. Mint később kiderült, elgázolt valakit. Ez már kicsit több volt a sok(k)nál. Előkaptam a metrotérképemet, s hamar nekiiramodtam a 6-os metro felé, ami szintén megáll a Denfert-Rochereau állomáson. 

Elmondhatnám, hogy abban a szerencsében volt részem, hogy rövid ott tartózkodásom alatt láthattam Párizs, de talán Európa leghosszabb földalatti folyosóját, de akkor sajnos ezt nem a szerencsém számlájára írtam. 
Olyannyira, hogy a mozgó-folyosó elején, a fiatal hoszteszek által osztogatott 3D hatasú szemüveget sem fogadtam el, amivel a folyosó fala mentén lévő hirdetések domborodtak volna ki két dimenziós egyhangúságukból, ehelyett sűrű elnézések közepette végigszaladtam rajta (mármint a folyosón, nem a falon lévő képeken) egy húsz kilós hátizsákkal a hátamon, s egy tíz kilóssal a hasamon. Három megállónyi nyomorgás után, megérkezve arra a külvárosi állomásra, melyet a hév-jegyárus ajánlott, kis kavargás után, megkerülve a lezárt teret és egy hatalmas színpadot, megtaláltam a hévemet... mely ott rostokolt, s nem úgy nézett ki, mint ami el fog indulni. A felbolydult hangyabolyként  kavargó tömegből kiszűrődő információfoszlányokból megtudtam, hogy lerobbant az a szerelvény, s kb. fél óra múlva indul tovább, ha minden jól megy, nekem pedig még volt 40 percem a check végéig. Szerencsére ugyan onnan indult a közvetlen busz is a repülőtérre, gondoltam megveszem a jegyet, s megyek azzal, legfeljebb elbukom azt a kb. 10 eurot, amibe a hév és az 'Orlyval' (a reptérre szállító metro) került. Akkor láttam meg, hogy három busznyi ember áll sorban a jegykiadó automatáknál. Odamentem ellenőröknek kinéző egyenruhásokhoz, s megkérdeztem, hogy esetleg netalántán nem szállhatnék-e fel a hév-metrora szóló jegyemmel a buszra, mivel a sztrájk és a műszaki hibák enyhén szólva megakadályoznak abban, hogy igénybe vehessem az előre váltott jegyemet. Széles, kedves, elnéző mosollyal megnyugtattak, hogy persze, semmi gond, ma nyugodtan szálljak fel azzal a jeggyel a buszra. Fel is szálltam, még ülőhelyem is volt. Igen ám, de a busz csak nem indult. Megvárta, amíg annyi ember megveszi az automatánál a jegyet és felszáll, amennyi csak befér. Végül elindultunk. Ekkor volt 11:17, s állítólag az út 20-25 perc, tehát még semmi sem volt veszve. Szerencsére dugó sem volt, szóval hamar kiértünk a varosból. 200 méterrel az Orly-Ouest előtt hallottunk egy hatalmas durranást, megállt a busz, s várt, csak várt, mivel a bevezető utat reptéri örök állták el. Az utasok türelmetlenebb része rákérdezett, hogy ugyan miért nem megyünk tovább, s mire a buszvezető válaszolt, meg is jelentek szirénázva a rendőrautók, s száguldottak a parkolóba. Ekkor mar kiabálva követelték jó páran, hogy nyissa ki az ajtót, s majd gyalog beszaladnak a reptérre, de udvariasan visszautasította őket a sofőr azzal az egyszerű magyarázattal, hogy ott, ahol állnak, tilos. Ekkor ismét egy igen különleges látványban volt részünk, melyet csupán az a csekély tény homályosított el, hogy ebben a pillanatban ért véget a check. Kiderült a durranás oka, amikor egy rendőrökből álló delegáció kísérte kollégájukat láttuk meg, aki kis kerekes taligán tolt egy utazótáskát, melyen egy hatalmas lyuk tátongott. A párizsi reptereken már csak így járnak el, ha egy gazdátlanul hagyott táskát találnak: kinyitás és ellenőrzés helyett valami vákuumos megoldással felrobbantják, ezzel hatástalanítva egy esetleges benne rejtőző bombát. Mindez az Orly-Ouesten történt, ahol ha emiatt meg is állt tíz percre az élet, az Orly-Sudön, ahonnan a gépem indult, minden ment zavartalanul tovább. Kb. öt perc késéssel érkeztem a kapuhoz, ahol közölték, hogy akinek csak kézi poggyásza van, az még beszállhat, de akinek nagy csomagja, az sajnos erről a gépről lemarad.

Ekkorra már nem aggódtam, ideges sem voltam, sőt, túljutva valamiféle érzelmi katatónián, széles mosoly tapadt az arcomra, s a személyzet kérdő tekintetét magam mögött hagyva írattam át a másnapi gépre a jegyem, s mentem vissza a belvárosba, hogy részt vegyek a világ kulturális fővárosának egyik legnagyobb fesztiválján. Hajnalig az utcákat, tereket róttam, ahol összesen azon az estén több, mint ezer zenekar játszott egyszerre, s reggel a hévvel+Orlyval-lal kimentem zökkenőmentesen, 37 perces menetidővel a repülőtérre 4 órával a gép indulása előtt, hazaérkezve pedig elszaladtam a Sportarénába Roger Waters - Gerald Scarfe: The Wall koncertjére, amire november óta megvolt a belépőjegyem.

2011. június 18., szombat

08 Redon


Egy furcsa kisvárosban jártunk nemrég, magyar ismerősöket látogattunk, akik önkéntesként segítették többed magukkal (csehekkel, németekkel, örményekkel, stb...) egy - harmadik éve megrendezett - fesztivál (Taknaw Parade) előkészületeit.

Redon, egy közel tízezer lakosú városka, melyet a kilencedik században alapítottak a Villaine és az Oust folyók kereszteződésénél, egy kis kápolnával, kolostorral, mondván, hogy ez egy védett és nyugodt környék, ideális a meditációra.
A XV. század derekán püspökséggé avatták a várost a környék püspökségeinek vezetői I. Ferenc (a breton) herceg indítványozására, majd fél évvel később, I. Ferenc halálát követően ugyan az a delegáció írta alá a püspökség megszüntetéséről szóló bullát, a források szerint – szent, buzgó vallásos anyagi okokból – azért, mert az említett szomszédos püspökségeknek kevesebb föld, bevétel jutott.
Ennyit a nyugodt békés kis városkáról. 

 
I. Anna breton hercegnő felelőssége teljes tudatában, 12 évesen megegyezett VII. Henrik, angol királlyal Redonban, hogy ha az angol király konfliktusba keveredne Franciaországgal, biztosít neki katonai segítséget. Aztán Anna ripsz-hopsz, hozzáment VIII. Károly francia királyhoz, hoppon hagyva Henriket, s végérvényesen összezavarva a helyieket, hogy akkor most ki kinek a kije.





A forradalom sem kerülte el a kisvárost, s utána vígan emlékeztek ünnepelve XVI. Lajos kivégzésére, annak évfordulóján, s az elő-szilveszterük pedig a „Balszerencse ünnepe” nevet viselte.

Ezek után kicsit sem meglepő, hogy az ízig-vérig republikánus közösség mára egy igen erős, nemzeti nézeteket valló, szélső jobb oldali érzelmű város lett, melynek a Brest-Nantes csatorna megépülése után kemény küzdelmekben kellett megvédenie kereskedelmi pozícióját, s lett az egyik jelképe a város főterén lévő ágyú, közvetlenül a polgármesteri hivatal és a város képét meghatározó Mindenszentek templom előtt.
Nantes az egyik legjelentősebb kikötővárosa Franciaországnak, s többek között a gyarmatokról behurcolt rabszolgák érkezési pontja volt, amely „áru” - a Nantes-Brest csatorna létrejöttével – a redoniak számára sem volt ismeretlen. No de ez honnan is jutott eszembe? Nem tudom, mindegy.



Mindenesetre érdekes, hogy ez a jobb oldali, idegeneket nem annyira kedvelő népség egy nemzetközi csapatot hív meg az ő kis fesztiváljukra, hogy segítsenek, és egy műsorral részt is vegyenek. Aztán egy napot ott töltve lehullott előttem a lepel. Ez a kis nemzetközi csapat csinált gyakorlatilag minden munkát, mint a nagy cirkuszsátor felépítése, a hely előkészítése, majd a végén a lebontása, s a város kitakarítása. Mindezen munkákat ingyenes tömegszállásért, napi egy nagyüzemi kosztért, és a francia árakhoz képest nevetségesen kicsi „kajapénzért”. De hát nem is ez idézte a régi idők szellemét, hiszen az önkénteskedés már csak ilyen, hanem az, ahogy a helyiek néztek rájuk/ránk, viszonyultak az „idegenekhez”, pedig ők hívták „ezeket”, és az erőszaknak valami sajátosan álmos, furcsa szaga, ami az ott töltött napom első órájában már elkezdte facsarni az orromat.

 
 Az idei parádé alcíme az „éjszaka színei” volt, melyről nekem a kellemes delíriumos borzongás, a tábortűz hangulata, Budapest hídjainak fénye, vagy a riói karnevál fergetege ugrott be, messze nem az, ami az ottaniaknak... Voltak, akik azon versenyeztek, hogy hány kisgyereket sikerült annyira megijeszteniük, hogy elsírta magát.




Táblán: "Vigyázat,
fojtó anyagok!"

1.: Ne lépj az oroszlán farkára!
2.: Iskolába menni tilos!
3.: Vigyázat, csúszós út!


Fontos a városnak a fiatalok nevelése is, több középiskolájuk is van, az általános iskolások pedig megkapták a kolostor egyik épületét, s egy ilyen közegben nevelődve, vagy akár dolgozva nem csoda, ha 'sajátos' humoruk alakul ki a gyerekeknek és nevelőiknek.




Román testérvárosuk fiataljaival közös alkotótáborban a graffitizés művészetének hódoltak:











Arthur Bernède, a Belphégor, a Vidocq írója ebben a városban látta meg a napvilágot.














Mint egy David Lynch filmben, egy szép, idilli, virágos kisváros, melyben mégis fura szorongassál a gyomorban, rossz előérzettel sétál az ember, mintha minden sarok, bokor mögött valami gonosz leselkedne, a mosolyok mögött torzult grimaszok bújnak, a csendben pedig rikoltozást, jajveszékelést hoz a szél.


2011. június 12., vasárnap

Agymenések: 01 Rélévence – avagy Szabad-e locsogni


Kérem, mindenki vegye fel az egyes alap-pozíciót, a két sarok összeér, a két lábfő kifelé fordítva egyenes vonalat képez. Fontos, hogy megtartsuk az egyensúlyt.
Már amennyiben van egyáltalán egyensúly. Emberi léptékkel ezt nehéz lenne megállapítani. Azzal, hogy egyre nagyobb lyukat faragunk az ózonba, hogy kipusztulnak fajok, szennyezzük a vizet, a levegőt, hogy irtjuk az erdőket, nem biztos, hogy érdemben bele tudunk avatkozni a természet rendjébe. Ha az emberi civilizációt már tízezer évvel ezelőttől számolom, akkor a Föld eddigi életéhez képest az annyi, mint egy átlagember életében másfél nap.
Persze egy másodperc alatt is el lehet kapni olyan vírust, ami gyógyíthatatlan, s elpusztítja az anyatestet. Vajon az ember nevű károkozó gyógyítható? Sokak szerint igen, de még többen vannak, akik inkább azon gondolkoznak, miként tudunk továbbterjedni egy másik anyatestre, ha ez már elpusztult.

Viszont hogyan is várhatna bárki mást tőlünk!? Belénk van kódolva, mint elsődleges parancs: a túlélés, megfűszerezve némi tehetséggel és tudásszomjjal. Csoda hát, ha elszaporodunk?
A társadalom áldozatait, a kívülállókat, a „más”-okat, a furcsákat nevezhetnénk akár hősöknek is. A cölibátusban élő lelki vezetők, a homoszexuálisok, a drogosok, a szuicid hajlamúak, de még talán azok a kegyetlen, kizsákmányoló földlakók is, akik népcsoportokat taszítanak nyomorba, háborúkat generálnak, mind lassítják a túlnépesedés már-már megállíthatatlannak tűnő folyamatát.

Aki kiakadt, az „tegye le”, válasszon más olvasmányt, s ne folytassa, ne fárassza magát azzal, hogy értelmezze, kövesse, ahogy ezt a - már oly sokat emlegetett - gondolatot lineárisan egymás után hányt betűkkel próbálom kimagyarázni:

Ugyanis nem az én tisztem eldönteni, vagy akár állást foglalni (há-há-há, nem is tudok) abban, milyen szerepe van itt a szabad akaratnak  


 Függöny lent, teljes sötét, a színpad elején halvány fényben megjelenik egy alak.

Itt kérem szépen kedvére válogathat mindenki. Átadom a helyem a páholyban, s játszok a nagyérdeműnek, amit csak megkíván!

A függöny felgördül, az alak az udvar felé el...
Visszatér kiengedett hajú férfiként, törökülésben a színpad közepére ül.

Elmesélem neked (tágra nyílt mosollyal szemtől-szembe, gitárjával kísérve) mind a sok-sok tanulságos mesét, miszerint az ember jóra született, s a helyes úton a helyes döntéseket hozva igenis maga dönt a sorsáról. A sok lelketlen iparmágnásnak is csak egy szavába, mozdulatába kerülne, és családok, sőt népcsoportok menekülnének meg a nyomortól, az éhhaláltól. Vagy elmesélem azt, amelyikben attól függetlenül, hogy milyen testbe születtél, TE magad döntöd el, hogy hová tartozónak érzed magad, s hogy mit/kit szeretnél szeretni.

Egy villanásnyi sötétség után fehér köpenyben, vastag keretes szemüveggel, kezeit a háta mögött összekulcsolva, majd az ujjait a mellkasa előtt összeérintve...

Kötelességemnek érzem tudtodra adni, hogy mindez csupán kémia, fizika, s a „nagy bumm” óta minden részecske a „nagy zutty” felé halad szakadatlanul.

Észrevétlenül egy barna kapucnis csuhát magára rántva

Megnyugtatlak (ha akarod), hogy minden meg van írva, s ezen nem változtathatsz. Felelősséged csupán annyi, hogy ismerd meg önmagad, s döntéseid aszerint hozd, hogy lelkiismereted által vezérelve mindig jobb ember akarj lenni. Ha nem megy, az sem katasztrófa, hisz megvan a helyed és a szereped.

Ekkor felcsendül a fanfár, legördül a függöny.
A függöny mögül hirtelen előugrik minden jelmezét magára öltve.  

Felzúdul a taps, én azonban már régen visszalopóztam a páholyba, és onnan mosolygok magamon, s rajtatok, ünnepelve a jelmeztervezőt, aki elhitette, hogy a sokféle gönc mögött még ott van az ember, a gondolat.

2011. június 5., vasárnap

07 Párizs, Párizs, Párizs...

Ember-sűrűs, gigászi vadon.” /A. E./
”Térkép virágzott foltos nagy falon:
Hol vagytok ó! - kiáltok. Hallgatózom.
És zúgni kezd a testszag és az ózon.” /R. M./


Egyik régi nagy álmom vált valóra. Igaz, csekély idő négy nap a világon legtöbbet emlegetett városra, de – gondoltam – belegyömöszölünk mindent, amit lehet. Előre szervezett „stoppal”, úgynevezett „co-voiturage”-val indultunk, jómagam csordultig telve rengeteg hűhával, wow-val, naháttal, tyűhával, ami mind kikívánkozott. A délről beérkező autópályáról egy pillanatra mintha megpillantottam volna „A Tornyot”, s vettem egy nagy levegőt... felkészültem... majd kissé elbizonytalanodva leeresztettem, s a rengeteg lelkesedést kicsit későbbre raktároztam. Az autóból kiszállva keresztülverekedtük magunkat a dugóba ragadt, egymással üvöltöző, dudáló kamion-, teherautó-sofőrök és autósok közt, s a Porte de Gentilly-n bejutva a város perifériájától (tényleg: Boulevard Périphérique) kicsit beljebb, leültünk az első utunkba eső kocsma teraszára meginni „Első Párizsi Sörünket”.

 Onnan gyalog mentünk a Port-Royal-hoz a Berthollet utcai, ötödik kerületi szállásunkra, ahol komoly pszichikai erőfeszítésembe került, hogy a kitörni vágyó tyűhákat megzabolázva udvariasan bemutatkozzak, s elbeszélgessek szállásadónkkal. Aztán végre elindultunk. 

Fejemben: 

Radnóti, 
Erwitt, 
Berlioz, 
Verlaine, 
Jeunet, 
Piaf, 
Ady...


József Attila... 
s a Notre Dame: belül hideg van, 
felül öt frankért rám lenézhetsz.”

Érdekes, különös helyzet ez. Ha összeszámolnám, hogy összesen az életemben mennyi időt tett ki, amikor az Eiffel toronyról, vagy a Notre Dame-ról néztem képeket, filmeket, vagy kaptam el bevillanva egy filmben, klipben Párizs nevezetességeit; valószínűleg több lenne, mint amennyi időt most ott töltöttem. Sokkal jobban, részleteibe hatolva nézegettem az utóbbi 20 évben a felépülésüknek történetét, szerkezetét, működésüket, jelentőségüket, mint amennyit élőben ott helyben láthat, megtudhat az egyszeri földi halandó.

Először azt hittem, hogy velem van a baj. Hogy öregszem, hogy valami eltörött bennem, már lelkesedni sem tudok, meg örülni; hogy biztos már késő, akkor élt igazán ez az álmom, amikor megfogant a vágy; „az akarok lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok” /G. P./ - vagy valami hasonló járt a fejemben. Dehát a lelkesedéssel nem volt baj, s általában a nahátok hangos hápogása sem okozott még problémát. És nem is erről volt szó. 
Egyszerűen, bármennyire hihetetlen is, attól függetlenül, hogy életemben először láttam a Pompidou-t, a Montparnasse-t, a Diadalívet, a Montmartre-t, a Moulin Rouge-t, a Szajna felett átívelő hidakat, a Louvre-t, Illyés alatt bárkaként reccsent Szent-Lajos szigetet, és még sorolhatnám, nem ért újdonságként. 
Már láttam. He-he... „déjà vu”... 
Persze egészen más érzés, hogy élőben láthattam, megfoghattam, de ez is inkább most utólag. Ott a helyszínen csak valami furcsa hiányérzetként vert gyökeret bennem a gondolat, ami mostanra szárba szökkent, kacsjával belém kapaszkodott, s leszámolva a sok „kacsával”, elfojtott nahátok kihápogtatlanodott hadával, megiramodott. 

'S ottan ledőlve, kissé enyhülve, megittunk sört három felest', stratégiát váltva a maradék időt parkokban, kis utcákon sétálva töltöttük, kerékpárral keresztül-kasul bejártuk az arab, kínai, zsidó, latin negyedeket, este pedig a Szajna partján együtt borozgattunk, zenélgettünk az ottaniakkal.


2011. április 15., péntek

06 Nyelvetemüléseim

Képzeljétek, láttam ma pár kisgyereket, amolyan 4-5 éveseket, mindegyikőjük egész folyékonyan beszélt franciául! Nagyon tehetségesek errefelé a kisgyerekek!
Ráadásul matematikai zsenik. Az még hagyján, hogy a 10 fölötti számok - egy része - nem "tízen-x", hanem külön nevük van, mint az angolban, németben (eleven, twelve; elf, zwölf), de errefelé 16-ig. Aztán egészen 69-ig (soixante-neuf) nincs is gond. A 70 (soixante-dix) viszont "hatvan-tíz", a 71 (soixante et onze) "hatvan és tizenegy", stb. A 80-ra (quatre-vingts) sincs külön szavuk, hanem "négy-húsz", majd pl. a 94 (quatre-vingt-quatorze), azaz "négy-húsz-tizennégy". „Ils sont fous, ces Français!” (Ha valaha franciául kezdesz tanulni, Asterix kalandjai mindig segítségedre lesznek)

Van egy angol csoporttársam (agyrém, megint egyetemista lettem... a város leghatékonyabb intenzív francia nyelvtanfolyama az egyetemen van), aki teljesen ki van akadva, hogy miért van neme (hím-/nőnem) a dolgoknak, mint a lakcímnek, az országoknak, a dolgoknak, az élettelen tárgyaknak, stb.
Nekem az is újdonság, hogy mennyiféle népek vagyunk mi itt. Tizenketten vagyunk a csoportban: Xiaoqin és Xiaojian Kínából, Megumi japán, Ethem török, Ramin iráni, Annelisse venezuelai, Krisma kolumbiai, Monica mexikói, Julie norvég, Marcin lengyel, Leroy pedig angol.

Gondolom annak ez a névelősdi sem nagy újdonság, aki tanult németet, vagy latin nyelveket. Isten hímnemű. Pont. Ha több emberről van szó, s van köztük nő és férfi vegyesen, akkor összegezve hímneműek, és nincs nőneme a professzornak, vagy az orvosnak. Kevésbé felvilágosult feminista olvasóknak örömükre szolgálhat, hogy az „áldozat” a franciáknál mindig nőnemű.

Arra sincsen szavuk, hogy "olcsó". Persze azt röviden, egyszerűen ki tudják fejezni, hogy "drága" (cher), az olcsót pedig ennek tagadásával fejezik ki, ami ugye nem ugyanaz, matematikailag sem. Vagy azt mondják, hogy "jó piac".
A magyar "is-is" tagadása a "sem-sem" (Otthon én is magyarul beszélek. --> Otthon én sem beszélek magyarul), valahogy úgy néz ki, hogy a pozitív igen+és összeolvad, a tagadásban pedig a negatív nem+és. Szerintem. Vagy nem, de az biztos (ha valaki érdemes információkkal tud szolgálni, ne rejtse el előlem, sem a világ elől). A francia nem hajlandó itt sem kitalálni valami negatívat, hanem az egyik legerősebb pozitív fokozó-kifejezésüket tagadja. (Je parle hongrois à la maison aussi --> Je ne parle pas hongrois à la maison non plus).

Na itt jött el ténylegesen az ideje (!!!) annak, hogy megkérjek minden kedves, nyájas, vagy egyszerű, jószág nélkül maradt olvasót, hogy ha tudomásában van olyan információ, amely érdemben kiegészítené ezt a kis blogbejegyzést, azt most mondja el, s ne hallgassa el mindörökre!

Azt ugye tudjuk, hogy a magyar szemüvegeseknek szemre való üvegük van, s ezért szemnek való üvegen keresztül nézik a világot, míg az angol szemüvegesek egyszerűen csak üvegeket (glasses) hordanak. A német szemüvegesek (die Brille) tekintete keresztülragyog a szemüvegükön, ám a francia szemüvegesek (les lunettes) álmodozóak, állandóan a holdat kémlelik (Hold - la lune → la lunette – a távcső, amivel a holdat kémlelik, s ennek a többesszáma: les lunettes)

A franciák kisujja (l'auriculaire) sem mindennapi elnevezést kapott, ugyanis konkrétan onnan kapta a nevét, hogy azzal lehet piszkálni a fülüket! 

Aki nem hiszi, ennek is könnyedén utánajárhat!

05 Csemege zenészeknek és hangszereket készítőknek

A Rennes-i Szépművészeti Múzeum néhány szépsége:







04 Elképzelhetetlen képtelenség

Engedd meg, hogy bevezesselek kicsit az illúziók kicsiny kertjeibe...

Tudtátok, hogy a hidakon tetten érhetőek azok a pontok, s vonalak is, amik nincsenek is ott?

... és ha a megfelelő válaszokat adod, betekinthetsz a másik oldalra:
... megjegyzem, egy hónap hangszerelvonás után mindenből hangszer lett...

Azt hiszem Alice is valahol erre lakhatott, de legalábbis járhatott erre, kukkantsunk be:

belépve ne csodálkozzatok, ha tótágast áll a világ...



s már semmi sem az aminek látszik...

(ugyanis a fának látszó hídkorlát és rönk betonból van kiöntve, aki nem hiszi járjon utána a Rennes-i Parc Oberthürben)

...ahonnan valószínűleg Hundertwasser is ihletet merített...

A Rennes-i parkokban tilos a pedofília!...???
... és a parkon kívül is...

2011. április 1., péntek

03 Bolyongásaim gombolyagának fejtegetése


Ez az időrendiség tarthatatlan, így sosem fogom utolérni magam (He? Akkor kicsit magamba szállok... veletek). Különben is, egyesek szerint, s bizonyos szempontból „valójában” nincs is idő. Meg olyanokat is mondanak, hogy minden most történik, ebben a pillanatban. Meg olyanokat is, hogy ha egy ingát kilendítek nyugalmi állapotából, visszatér ugyan abba az állapotba, ugyanott, ugyanúgy van, s mégis van különbség. „A semmi az van?! Hát a semmi az nem van, hanem nincs! Hà' mer' hogy ha a semmi van, az pont, hogy nincssemmi! Na de ha meg a semmi nincs, az meg már valami! Az meg már nem semmi!” /B. I./

Rennes egy viszonylag nagy egyetemi város, sok tekintetben hasonló Szegedhez.
Spectre - ville
Vidéki nagyváros, francia viszonylatban is nagynak számít kb. 400.000 lakosával. A belváros egy nagyon szép középkori városrész, melyben megtalálhatóak a monumentális 16-17. századi templomok, hivatali épületek, s az általunk „alpesi”-ként ismert fagerendás lakóházak is. A legbelső központot körülvevő kerületek gazdasági központjain általában a 60-as években épült – nálunk szocreálként emlegetett – kockaépületek éktelenkednek, amik a varos hataraihoz közelebb lévő bevásárlóközpontok és paneldzsungelek szomszédságában sokkal kevésbé feltűnőek.
Persze azért érezhetően „nyugatibb”. Van például egy metróvonal, mely a varos észak-nyugati felét köti össze a dél-keletivel. 
Ráadásul a metrónak se' vezetője, de még vezetőfülkéje sincs, s számítógépes távvezérléssel száguldozik a varos alatt. Modernebb buszok, gördülékenyebb közlekedés, de ami az igazán érdekes, az a városi kerékpár-hálózat! Az egész város területen 83 állomáson 900 kerékpár van elhelyezve. Ha kiváltod a városi tömegközlekedéshez használatos, csippel ellátott kártyát, de nem veszel havi bérletet a buszokra/metróra, hanem előfizetsz a kerékpárhasználatra egy évre (35 euró), bármikor használhatod bármelyiket. Csak odapittyentesz kártyáddal a dokkolóhoz, beütöd a kódodat, a kerékpár számát, és viheted is. Arra kell csak ügyelni, hogy ne keveredjünk a városon kívülre, mert a nagy testvér észrevesz, s elveszi a játékodat, ezen kívül pedig arra is ügyelni kell, hogy egyszerre max. 30 percet tekerjünk, mert ezen limit túllépése esetén szigorúan elkezdik levonogatni a krediteket a kártyáról. Megjegyezném, hogy a város legtávolabbi pontjaira el lehet jutni fél-háromnegyed óra alatt.

Amit még itt az első körben mindenképp kiemelnék, azok a parkok. Nagyon sok gondot, figyelmet, pénzt és mindenféle számunkra érthetetlen dolgot (időt!!!) fordítanak rájuk. 
Van köztük olyan (Thabor), ami szerintem mar túlzás, inkább botanikus kertre hasonlít, ahol minden meg van komponálva és sehova sem szabad lepni. Viszont nagyon érdekes növények vannak, s giccs ide-oda, nagyon szép az egész. Én eddig a város belsejében 5 hatalmas parkban voltam (a legkisebbek akkorák, mint az újszegedi liget), de még legalább ennyi van. Ezekről bővebben is fogok még írni, s mutatok még képeket is.
Rennes egyik országszerte legismertebb utcája a rue Saint-Michel (avagy „la rue de la soif” – „a szomj utcája”). Egy középkorban ragadt utcácska, nem csak a régi házak, a macskakő miatt, hanem az emberek viselkedése, az utca közepére összefolyt italok, s egyéb testnedvek látványa és szaga miatt is.
Ja igen, a szomj... errefelé ugye nem egészen olyanok az arányok, mint otthon. Otthon kb. a másfél-kétszeresébe kerül egy kocsmában ugyan az a sör, mint a boltban, egy üveg bor bolti áráért kb. 3-4 deci ugyan olyan típusú bort kapsz egy bárban, stb. Itt egy korsó sör árából a 3-4-szeresét veheted a boltban ugyan abból, egy üveg bor pedig kb. ugyan annyiba kerül, mint a kocsmában abból az üvegből egy deci. Olcsóbb helyeken 5-6 egy korsó sör, s 4-5 €-ba kerülnek a legolcsóbb borok decije (vagyis az itteni mértékegységek szerint kb. 1.2 dl). Gondolhatjátok, hogy nem nagyon fordulunk meg kocsmákban, s bármilyen meglepő, nem tudok beszámolni kedvenc helyről sem. Azért a második itt töltött hetünkön csak elmerészkedtünk a szomj utcájába, be is ültünk egy helyre, s megkóstoltunk egy pohár söröcskét a St-Michel bárban, majd átmentünk egy másikba, ahol egy modern felfogásban, franciásan előadott, népzenei elemekkel tűzdelt zenét játszó zenekarba futottunk.














Bretagne fővárosának sok-sok érdekessége, nevezetessége közül, ami nekem még igen izgalmas volt, az a belvárosban lévő piac (la Place des Lices), ami hasonló, mint a szegedi Mars téri piac, a szabadtéri árusokkal, s a fedett pavilonokkal, ahonnan az öreg nénik, bácsik, a kistermelők ki vannak szorítva, s inkább nagyobb cégek képviseltetik magukat. A  piac minden szombat reggel kinyit 1622 óta. 
Annyiban azért mégis különbözik a szegeditől, hogy itt „valamivel” nagyobb a sajt-választék, s egy kb. 120 m2-es területen csak tengeri herkentyűket árusítanak, amivel jobb vigyázni, ugyanis mikor egy rákot meg akartam emelni, megmozdult. Azonnal megtanultam, hogy mit jelent a rák neve alatti kis felirat a táblán, hogy „vivant”. Azért csak vettünk egy pár darab garnélát és elkészítettem otthon életem első tengeri-herkentyűs ebédjét: egy „Gambas pil-pil”-t, ami egy spanyol csilis-fokhagymás-petrezselymes sült garnéla eledelféle.

Persze ne gondoljátok, hogy itt most már csak ilyen furcsaságokat eszünk. Megköszönve kedves barátunknak, hogy megszállhattunk nála, amíg albit kerestünk, főztem egy paprikás csirkét, hogy valami „könnyen emészthetővel” vezessem be őket a magyar konyha titkaiba. Lehet, hogy kevésbé lett volna „köszönet” szaga, jellege a savanyított káposztába tekert darált disznónak, vagy egy füstölt-csülkös velős pacalnak. Lehet, hogy már ott kiakadt volna a mutató, amikor elmagyarázom neki tört angolsággal, hogy olyan hentest keresek, ahol lehet venni marhagyomrot, ugyanis az lesz a mai vacsi alapja...

Pistaszàjù zöld-bors-orr kiràlykisasszony
Nemrég például egy teljesen hétköznapi zöldborsófőzeléket csináltunk tükörtojással. 

Mivel minden hétköznap az egyetem területén vagyunk (majd elmondom miért...), és nincs időnk hazamenni főzőcskézni, az éttermek, de még a gyorskajáldák is sokkal drágábbak, mint otthon, ezért az egyetemi menzán szoktunk enni, amit persze ne úgy képzeljetek el, mint a hazai egyetemi menzákat. 
Az egyetemi menza UFO-i
Az éttermen belül van 8 pult, egy az előételeknek (kb. ugyan az a 15 féle minden héten, amiből választani lehet), egy a desszerteknek (úgyszintén), egy salátás, egy olaszos (pizza, lasagne, spaghetti, stb.), egy franciás, egy grilles és egy amerikai (sültkrumpli, hamburger, stb.) és egy un. „világok konyhája” pult, ahol minden nap más nemzet specialitásait készítik el, persze mindegyik messze elmaradva attól a minőségtől, amit egy normál étteremben kapsz (15-20 ), vagy otthon tudsz készíteni magad válogatta alapanyagokból. Egy előételt+főételt+desszertet tartalmazó menü 3 €.




Azt gondolhatnánk, hogy ahogy szép lassan sorra mutatja újabb arcait a város és az itteni emberek, úgy válnak majd egyre világosabbá a kulturális és egyéb különbségek, miközben a megismerés által lefejtett arcokat félretéve egyre kevésbé látszik különbözőnek mindaz, ami az arc(ulat)okat alkotja, sőt, kezd ismerős lenni...