Kissé túlzás lenne, azt hiszem, ha most minden bevezető nélkül hirtelen elkezdeném fejtegetni azokról a bizonyos véletlenekről kialakult nézeteimet, melyek nem is véletlenül történnek, csak nincsen rá jobb szavunk (hazard, random <--> coincidence), vagy éppen nem vagyunk tisztában a kiváltó okokkal. Ez az élmény, amit elmesélni készülök, igazából nem is teljesen passzolna a nézeteimet kialakító tapasztalatok sorába, hiszen itt a 'jelek' nem rejtett, nehezen észrevehető utalások, többféleképpen értelmezhető szituációk voltak, hanem nagyon is konkrét katasztrófák sorozata. Valójában pedig inkább vicces volt, mint tragikus.
Június 21-én a reggel 6-os vonattal indultam Rennes-ből Párizsba.. vagyis indultam volna, ahogyan azt hónapokkal korábban elterveztem, s meg is rendeltem a vonatjegyemet és a Párizs-Budapest repülőjegyemet, hiszen 40 nappal az indulás előtt még feleannyiba kerültek. A vonat... mit vonat, a TGV késett fél órát, de sebaj, hiszen a repülőm csak 12:30-kor indult Párizsból, így még belefért, hogy egy ismerősömmel találkozzak a belvárosban. Háromnegyed kilenckor be is értem a Montparnasse vasútállomásra, ahonnan hamar berobogtam a St Michel-ig.
Onnan kb. 40-45 perc a repülőtér (St-Michel --> Antony hévvel 30 perc, onnan a közvetlen reptéri automata metroval Orly-Sud 10 perc), gondoltam ráhagyok plusz egy órát, a biztonság kedvéért, tehát ha 12:30-kor indul a gép, legkésőbb 11:45-ig kell odaérnem a check-hez, szóval 10-kor indulok, lesz még egy órám beszélgetni az ismerősömmel, aki egyébként a zene világnapja alkalmából minden évben megrendezett "Fête de la musique"-ra utazott Párizsba. Megittunk egy kávét a Notre-Dame tövében a Szajna partján, majd elindultam. Kb. negyed óra keveredés után megtaláltam a helyet, ahonnan elméletileg a 'B' jelű hév (RER - avagy a párizsi hév, és nem metro, ahogyan oly sok keresztrejtvény készítője - hibásan - tudja) indult, de nem találtam. Megkérdeztem kezdetleges francia tudásommal a helyi jegyárust, aki nagy mozdulatokkal elmutogatta, hogy merre menjek. Követtem, de csak a 4-es metrot találtam arra. Visszamentem az aluljáró kezdetéhez, s fürkésztem a táblákat, vajon mit vétettem el, de ugyan oda lyukadtam ki. Akkor megkérdeztem a másik jegyárust, akinek az elhadart szavai közül kivettem, hogy a 'B' hév nem jár a belvárosban, s a kollégája azt mutogatta, hogy menjek a külvárosig a 4-es metróval, s ott szálljak fel a hévre a Denfert-Rochereau állomásnál. Mint később kiderült, hagyján, hogy az egész közlekedés a feje tetején állt a fesztivál miatt, de a hévesek sztrájkoltak, ezért nem közlekedett a belvárosban ezen a vonalon szerelvény. Sebaj, némi kavarodás után a 4-es metron száguldottam a cél felé, s még így is volt egy és negyed órám erre a 45 perces útra. Vagyis... száguldottam volna, de a metro valahol a Saint-Sulpice állomás után két megálló közt a semmi közepén megállt, s egy lémerülőben lévő aksis Trabant szomorúan elhaló dudájára emlékeztető konstans búgással jelezte, hogy valami nem stimmel. Kicsi színt vitt az egészbe egy idősebb asszony, aki a kis kerekes-fémvázas bevásárlószatyrába egy akkumulátoros hangfalat rejtve, s rá egy mp3 lejátszót szerkesztve bömböltette a francia sláger-mulatósat, s próbálta a zene világnapja alkalmából ekképpen megkeresni a napi betevőt. Kisvártatva kinyílt a két vagon közti ajtó, melyen berobogott a metro-vezető, s míg keresztülviharzott a másik ajtó felé, az utasokat kérdezgette sűrű káromkodások közepette, hogy vajon tudjuk-e, hogy melyik ajtó ragadt be... nem tudtuk. Pár perccel később ismét megjelent a metrovezető, ezúttal nem kérdezett semmit, suhant a menet irányába, s bár a búgás nem szűnt, a szerelvény nemsoká továbbindult. Ekkor már eléggé aggódtam, de még mindig időben voltam (hogyan máshogy, ugye...). Aztán a következő megálló után pár méterrel a metro hirtelen fékezett, s lépésben zötyögtünk be a Montparnasse állomásra, ahol a hangosbemondóban közölték, hogy ez bizony nem közlekedik tovább. Mint később kiderült, elgázolt valakit. Ez már kicsit több volt a sok(k)nál. Előkaptam a metrotérképemet, s hamar nekiiramodtam a 6-os metro felé, ami szintén megáll a Denfert-Rochereau állomáson. 
Elmondhatnám, hogy abban a szerencsében volt részem, hogy rövid ott tartózkodásom alatt láthattam Párizs, de talán Európa leghosszabb földalatti folyosóját, de akkor sajnos ezt nem a szerencsém számlájára írtam.
Olyannyira, hogy a mozgó-folyosó elején, a fiatal hoszteszek által osztogatott 3D hatasú szemüveget sem fogadtam el, amivel a folyosó fala mentén lévő hirdetések domborodtak volna ki két dimenziós egyhangúságukból, ehelyett sűrű elnézések közepette végigszaladtam rajta (mármint a folyosón, nem a falon lévő képeken) egy húsz kilós hátizsákkal a hátamon, s egy tíz kilóssal a hasamon. Három megállónyi nyomorgás után, megérkezve arra a külvárosi állomásra, melyet a hév-jegyárus ajánlott, kis kavargás után, megkerülve a lezárt teret és egy hatalmas színpadot, megtaláltam a hévemet... mely ott rostokolt, s nem úgy nézett ki, mint ami el fog indulni. A felbolydult hangyabolyként kavargó tömegből kiszűrődő információfoszlányokból megtudtam, hogy lerobbant az a szerelvény, s kb. fél óra múlva indul tovább, ha minden jól megy, nekem pedig még volt 40 percem a check végéig. Szerencsére ugyan onnan indult a közvetlen busz is a repülőtérre, gondoltam megveszem a jegyet, s megyek azzal, legfeljebb elbukom azt a kb. 10 eurot, amibe a hév és az 'Orlyval' (a reptérre szállító metro) került. Akkor láttam meg, hogy három busznyi ember áll sorban a jegykiadó automatáknál. Odamentem ellenőröknek kinéző egyenruhásokhoz, s megkérdeztem, hogy esetleg netalántán nem szállhatnék-e fel a hév-metrora szóló jegyemmel a buszra, mivel a sztrájk és a műszaki hibák enyhén szólva megakadályoznak abban, hogy igénybe vehessem az előre váltott jegyemet. Széles, kedves, elnéző mosollyal megnyugtattak, hogy persze, semmi gond, ma nyugodtan szálljak fel azzal a jeggyel a buszra. Fel is szálltam, még ülőhelyem is volt. Igen ám, de a busz csak nem indult. Megvárta, amíg annyi ember megveszi az automatánál a jegyet és felszáll, amennyi csak befér. Végül elindultunk. Ekkor volt 11:17, s állítólag az út 20-25 perc, tehát még semmi sem volt veszve. Szerencsére dugó sem volt, szóval hamar kiértünk a varosból. 200 méterrel az Orly-Ouest előtt hallottunk egy hatalmas durranást, megállt a busz, s várt, csak várt, mivel a bevezető utat reptéri örök állták el. Az utasok türelmetlenebb része rákérdezett, hogy ugyan miért nem megyünk tovább, s mire a buszvezető válaszolt, meg is jelentek szirénázva a rendőrautók, s száguldottak a parkolóba. Ekkor mar kiabálva követelték jó páran, hogy nyissa ki az ajtót, s majd gyalog beszaladnak a reptérre, de udvariasan visszautasította őket a sofőr azzal az egyszerű magyarázattal, hogy ott, ahol állnak, tilos. Ekkor ismét egy igen különleges látványban volt részünk, melyet csupán az a csekély tény homályosított el, hogy ebben a pillanatban ért véget a check. Kiderült a durranás oka, amikor egy rendőrökből álló delegáció kísérte kollégájukat láttuk meg, aki kis kerekes taligán tolt egy utazótáskát, melyen egy hatalmas lyuk tátongott. A párizsi reptereken már csak így járnak el, ha egy gazdátlanul hagyott táskát találnak: kinyitás és ellenőrzés helyett valami vákuumos megoldással felrobbantják, ezzel hatástalanítva egy esetleges benne rejtőző bombát. Mindez az Orly-Ouesten történt, ahol ha emiatt meg is állt tíz percre az élet, az Orly-Sudön, ahonnan a gépem indult, minden ment zavartalanul tovább. Kb. öt perc késéssel érkeztem a kapuhoz, ahol közölték, hogy akinek csak kézi poggyásza van, az még beszállhat, de akinek nagy csomagja, az sajnos erről a gépről lemarad.
Ekkorra már nem aggódtam, ideges sem voltam, sőt, túljutva valamiféle érzelmi katatónián, széles mosoly tapadt az arcomra, s a személyzet kérdő tekintetét magam mögött hagyva írattam át a másnapi gépre a jegyem, s mentem vissza a belvárosba, hogy részt vegyek a világ kulturális fővárosának egyik legnagyobb fesztiválján. Hajnalig az utcákat, tereket róttam, ahol összesen azon az estén több, mint ezer zenekar játszott egyszerre, s reggel a hévvel+Orlyval-lal kimentem zökkenőmentesen, 37 perces menetidővel a repülőtérre 4 órával a gép indulása előtt, hazaérkezve pedig elszaladtam a Sportarénába Roger Waters - Gerald Scarfe: The Wall koncertjére, amire november óta megvolt a belépőjegyem.
