2. Első napok - 2011. január vége - február eleje

Mivel mindig a legfrissebb bejegyzés kerül felülre, ezért meg fogom számozni. Az egyszerűség kedvéért a pozitív egész számokat választottam, s meglepő módon egyesével emelkedő sorrendben fogják jelölni az újabb és újabb irományokat. Voilà!

Lesz itt minden. Tehát időnként ki-kitérek néhány praktikus információ közlése kedvéért, vagy épp beleveszek egy apró nyelvi csavarba... Ha kíváncsiak vagytok ezekre és egyéb velünk esett élményekre más szemszögből és más képekkel illusztrálva is, lessétek meg hogy megy errefelé a francolás!

Mikor megérkeztünk, egy Kolumbiából származó, de a rennesi egyetemen kutató biológus lány (Ivonne) várt minket az állomáson, s nála húztuk meg magunkat – gondoltuk előre nagy naivan – egy-két napra, hiszen pár napon belül ripsz-ropsz kerítünk albit.

Hasára süt

Egy igen kedves, „Nala” névre hallgató cica lakott velünk. Szerintem előtte egy bizonyos Simon-nál lakhatott, vagy csak a múzsája volt...

Gondoltuk, igen egyszerű lesz most már a dolog, hiszen felhívogatjuk a főbérlöket, találkozunk, s meg is lesz hamar. Aha. Először is itt közvetítőkön keresztül működik szinte kizárólag a dolog. Semmi baj, elmentünk pár irodába, ahol készségesen felajánlották a segítségüket potom 300 euró-ért. Tehát 300 euró nekik, havi albi+2 havi kaució, plusz rezsi és lakásbiztosítás, azaz csengessük ki rögtön az elején azt a 1700 eurót, amit ugye bármelyik frissen érkezett munkakezdő a bőre alatt rejteget. Megköszöntük szépen, hazamentünk és meglátogattuk az „albérlet-hirdetések közvetlenül a tulajtól, közvetítő nélkül” oldalakat, s nekiláttunk hívogatni őket. Hamar rádöbbentünk, hogy hiába van nálunk egy kártyafüggetlen telefon, s benne francia kártya (nem a póker, már megint hol jár az eszed!), nem túl gazdaságos, úgyhogy fizessünk elő. Belibbentünk hát az egyik mobilcég boltjába, s kitálaltunk. Ha nem is örök, de hűséget is fogadtunk! Erre közölték, hogy ahhoz egy francia bankszámla is kell, bankkártyával. Sebaj, irány a bank, ahol beavattak, hogy ahhoz viszont itteni lakcím kell. Ööö... Megkérdezhettem volna Evetkét, hogy „akkor ez itten most egy ördögi kör?!?”, de féltem, hogy kamasz korában szétrágná a kerekét, s később kicsúfolná a szociális környezete, hogy „dagadék”. No de végül is a mókuska kereket oldott, azt meg már régóta tudjuk, hogy Luci fair. Történt ugyanis, hogy Indián főnöke rákérdezett, hol is lakunk. Mikor közölte, hogy nem olyan egyszerű ez, az egyébként kedves-mosolygós-irodalomtanszék-vezető bácsi magából kikelve lehordta a titkárnőt, hogy ezt már az érkezésünk előtt egy hónappal el kellett volna intéznie, mégis mivel foglalkozott (karácsony volt és épp gyereket szült...), s azonnal intézkedjen! 

Bár a lakás pici, a kilátásaink jók!

Két nappal később beköltöztünk a belvárosi kéterkélyes kis „stúdió"-nak titulált lakáskánkba, mely áll egy fürdőből és egy 20 m²-es szobából, viszont bútorozott volt (hűtő, főzőlap, két asztal, három szék, egy ágy), ami errefelé igen ritka. 

Ja, arról említést sem tettem, hogy mindeközben az egyik közvetítőcégnél tárolt adataink segítségével megtalált egy kedves lakástulajdonos, aki felajánlotta másfél szobás belvárosi összkomfortos (tehát szekrény, polc, sütő és mosógép is!!!) havi 300 euróért, kaució nélkül, majd megkeresésünkre elmesélte, hogy azért ilyen olcsó, mert a lányuk egyetemistaként halt meg, s így akarnak segíteni másokon, ha a sajátjukon már nem tudnak, nekünk pedig annyi a dolgunk, hogy biztosítékként postán fizessünk be egy korzikai számlára bizonyos összeget, s ha nem tetszik, majd visszakapjuk. Reagálva erre, kértük a telefonszámukat és egy személyes találkozót, azóta nem hallottunk felőlük.

Mindeközben persze nyakamba vettem a varost, hogy kifigyeljem, merre csörög a dió, hol zörög a haraszt,  (ha nem mozdul a tinó, mit tegyen a paraszt...) és egyáltalán hogy, s mint vessem az ágyam, hogy sűrű leve legyen az ugatásnak. Ajjajjaj...

Indulás-érkezés - 2011. Január 26.

És akkor felszálltunk a géppel. Na jó, ennyire ne szaladjunk előre, hátha van olyan is, aki még nem próbált olcsón repülni. Nem aggódtunk, hiszen írják a honlapon, hogy pár százalékkal olcsóbb a jegy, ha visa kártyával vásároljuk a neten. Meg is próbáltuk, de persze nem ment. Kiderült, hogy azt „elfelejtették” közölni, hogy ehhez dombornyomásos kártya kell. Teljesen praktikus, hiszen azok a csórók, akik még a fapados jegyet is hónapokkal előbb veszik meg, alapból dombornyomásos kártyákkal flangálnak.

Az azért nekem hatalmas élmény volt így elsőre (mert hogy járművel még nem repültem), ahogy a gép felemelkedett és az emberekből hangyák lettek, a kocsikból matchboxok, az épületekből makettek, a földekből mintás szalvéták. 

Késő délután szálltunk fel, már ment le a nap, ezért a másfél órás utat – nyugat felé repülve – végig naplementében tettük meg a habtenger felett egészen Párizsig (komolyan, szerintem valahol a távolban egy fényben fürdőző hattyúpár olvasott fel Szép Ernőt a kicsinyeknek, miközben gramofonból szólt valami Strauss keringő szinti-szőnyegen), ahol egy félórás körözés után leereszkedve az éjszakai főváros fényei folytak be a kis ablakokon.

Aztán irány a vasútállomás. Rennesbe se' busz, sem egyszerű hétköznapi vonat nem megy, csak TGV, így a 200 km-es vonatút drágább volt, mint Budapest-Párizs repülővel, azonban megtapasztaltam milyen szárazföldön majd 300-zal repeszteni. Lepergett előttem az életem, mikor egy hasonló sebességű vonat süvített el mellettünk szemből, s nyeltem nagyokat, hogy kiduguljon a fülem, mikor beszáguldottunk egy-egy alagútba.

Szívesen kiáltottam volna – megérkezve Bretagne fővárosába -, hogy „yec’hed mad!”, de még franciául sem tudtam volna koccintani, nemhogy bretonul. Így sokat tanult Dombi barátom szavajárásával a fejemben vágtam neki francia létemnek: „Olyan még sosem volt, hogy sehogy se' lett volna, kivéve talán egyszer Bicskén tíz percig, mert akkor sehogysevót!”