08 Redon

Egy furcsa kisvárosban jártunk nemrég, magyar ismerősöket látogattunk, akik önkéntesként segítették többed magukkal (csehekkel, németekkel, örményekkel, stb...) egy - harmadik éve megrendezett - fesztivál (Taknaw Parade) előkészületeit.

Redon, egy közel tízezer lakosú városka, melyet a kilencedik században alapítottak a Villaine és az Oust folyók kereszteződésénél, egy kis kápolnával, kolostorral, mondván, hogy ez egy védett és nyugodt környék, ideális a meditációra.

A XV. század derekán püspökséggé avatták a várost a környék püspökségeinek vezetői I. Ferenc (a breton) herceg indítványozására, majd fél évvel később, I. Ferenc halálát követően ugyan az a delegáció írta alá a püspökség megszüntetéséről szóló bullát, a források szerint – szent, buzgó vallásos anyagi okokból – azért, mert az említett szomszédos püspökségeknek kevesebb föld, bevétel jutott.

Ennyit a nyugodt békés kis városkáról. 

 

I. Anna breton hercegnő felelőssége teljes tudatában, 12 évesen megegyezett VII. Henrik, angol királlyal Redonban, hogy ha az angol király konfliktusba keveredne Franciaországgal, biztosít neki katonai segítséget. Aztán Anna ripsz-hopsz, hozzáment VIII. Károly francia királyhoz, hoppon hagyva Henriket, s végérvényesen összezavarva a helyieket, hogy akkor most ki kinek a kije.

A forradalom sem kerülte el a kisvárost, s utána vígan emlékeztek ünnepelve XVI. Lajos kivégzésére, annak évfordulóján, s az elő-szilveszterük pedig a „Balszerencse ünnepe” nevet viselte.

Ezek után kicsit sem meglepő, hogy az ízig-vérig republikánus közösség mára egy igen erős, nemzeti nézeteket valló, szélső jobb oldali érzelmű város lett, melynek a Brest-Nantes csatorna megépülése után kemény küzdelmekben kellett megvédenie kereskedelmi pozícióját, s lett az egyik jelképe a város főterén lévő ágyú, közvetlenül a polgármesteri hivatal és a város képét meghatározó Mindenszentek templom előtt.

Nantes az egyik legjelentősebb kikötővárosa Franciaországnak, s többek között a gyarmatokról behurcolt rabszolgák érkezési pontja volt, amely „áru” - a Nantes-Brest csatorna létrejöttével – a redoniak számára sem volt ismeretlen. No de ez honnan is jutott eszembe? Nem tudom, mindegy.

Mindenesetre érdekes, hogy ez a jobb oldali, idegeneket nem annyira kedvelő népség egy nemzetközi csapatot hív meg az ő kis fesztiváljukra, hogy segítsenek, és egy műsorral részt is vegyenek. Aztán egy napot ott töltve lehullott előttem a lepel. Ez a kis nemzetközi csapat csinált gyakorlatilag minden munkát, mint a nagy cirkuszsátor felépítése, a hely előkészítése, majd a végén a lebontása, s a város kitakarítása. Mindezen munkákat ingyenes tömegszállásért, napi egy nagyüzemi kosztért, és a francia árakhoz képest nevetségesen kicsi „kajapénzért”. De hát nem is ez idézte a régi idők szellemét, hiszen az önkénteskedés már csak ilyen, hanem az, ahogy a helyiek néztek rájuk/ránk, viszonyultak az „idegenekhez”, pedig ők hívták „ezeket”, és az erőszaknak valami sajátosan álmos, furcsa szaga, ami az ott töltött napom első órájában már elkezdte facsarni az orromat.

 

 Az idei parádé alcíme az „éjszaka színei” volt, melyről nekem a kellemes delíriumos borzongás, a tábortűz hangulata, Budapest hídjainak fénye, vagy a riói karnevál fergetege ugrott be, messze nem az, ami az ottaniaknak... Voltak, akik azon versenyeztek, hogy hány kisgyereket sikerült annyira megijeszteniük, hogy elsírta magát.

Táblán: "Vigyázat,
fojtó anyagok!"

1.: Ne lépj az oroszlán farkára!
2.: Iskolába menni tilos!
3.: Vigyázat, csúszós út!

Fontos a városnak a fiatalok nevelése is, több középiskolájuk is van, az általános iskolások pedig megkapták a kolostor egyik épületét, s egy ilyen közegben nevelődve, vagy akár dolgozva nem csoda, ha 'sajátos' humoruk alakul ki a gyerekeknek és nevelőiknek.

Román testérvárosuk fiataljaival közös alkotótáborban a graffitizés művészetének hódoltak:

Arthur Bernède, a Belphégor, a Vidocq írója ebben a városban látta meg a napvilágot.

Mint egy David Lynch filmben, egy szép, idilli, virágos kisváros, melyben mégis fura szorongassál a gyomorban, rossz előérzettel sétál az ember, mintha minden sarok, bokor mögött valami gonosz leselkedne, a mosolyok mögött torzult grimaszok bújnak, a csendben pedig rikoltozást, jajveszékelést hoz a szél.

Agymenések: 01 Rélévence – avagy Szabad-e locsogni

Kérem, mindenki vegye fel az egyes alap-pozíciót, a két sarok összeér, a két lábfő kifelé fordítva egyenes vonalat képez. Fontos, hogy megtartsuk az egyensúlyt.

Már amennyiben van egyáltalán egyensúly. Emberi léptékkel ezt nehéz lenne megállapítani. Azzal, hogy egyre nagyobb lyukat faragunk az ózonba, hogy kipusztulnak fajok, szennyezzük a vizet, a levegőt, hogy irtjuk az erdőket, nem biztos, hogy érdemben bele tudunk avatkozni a természet rendjébe. Ha az emberi civilizációt már tízezer évvel ezelőttől számolom, akkor a Föld eddigi életéhez képest az annyi, mint egy átlagember életében másfél nap.

Persze egy másodperc alatt is el lehet kapni olyan vírust, ami gyógyíthatatlan, s elpusztítja az anyatestet. Vajon az ember nevű károkozó gyógyítható? Sokak szerint igen, de még többen vannak, akik inkább azon gondolkoznak, miként tudunk továbbterjedni egy másik anyatestre, ha ez már elpusztult.

Viszont hogyan is várhatna bárki mást tőlünk!? Belénk van kódolva, mint elsődleges parancs: a túlélés, megfűszerezve némi tehetséggel és tudásszomjjal. Csoda hát, ha elszaporodunk?

A társadalom áldozatait, a kívülállókat, a „más”-okat, a furcsákat nevezhetnénk akár hősöknek is. A cölibátusban élő lelki vezetők, a homoszexuálisok, a drogosok, a szuicid hajlamúak, de még talán azok a kegyetlen, kizsákmányoló földlakók is, akik népcsoportokat taszítanak nyomorba, háborúkat generálnak, mind lassítják a túlnépesedés már-már megállíthatatlannak tűnő folyamatát.

Aki kiakadt, az „tegye le”, válasszon más olvasmányt, s ne folytassa, ne fárassza magát azzal, hogy értelmezze, kövesse, ahogy ezt a - már oly sokat emlegetett - gondolatot lineárisan egymás után hányt betűkkel próbálom kimagyarázni:

Ugyanis nem az én tisztem eldönteni, vagy akár állást foglalni (há-há-há, nem is tudok) abban, milyen szerepe van itt a szabad akaratnak  

 Függöny lent, teljes sötét, a színpad elején halvány fényben megjelenik egy alak.

Itt kérem szépen kedvére válogathat mindenki. Átadom a helyem a páholyban, s játszok a nagyérdeműnek, amit csak megkíván!

A függöny felgördül, az alak az udvar felé el...

Visszatér kiengedett hajú férfiként, törökülésben a színpad közepére ül.

Elmesélem neked (tágra nyílt mosollyal szemtől-szembe, gitárjával kísérve) mind a sok-sok tanulságos mesét, miszerint az ember jóra született, s a helyes úton a helyes döntéseket hozva igenis maga dönt a sorsáról. A sok lelketlen iparmágnásnak is csak egy szavába, mozdulatába kerülne, és családok, sőt népcsoportok menekülnének meg a nyomortól, az éhhaláltól. Vagy elmesélem azt, amelyikben attól függetlenül, hogy milyen testbe születtél, TE magad döntöd el, hogy hová tartozónak érzed magad, s hogy mit/kit szeretnél szeretni.

Egy villanásnyi sötétség után fehér köpenyben, vastag keretes szemüveggel, kezeit a háta mögött összekulcsolva, majd az ujjait a mellkasa előtt összeérintve...

Kötelességemnek érzem tudtodra adni, hogy mindez csupán kémia, fizika, s a „nagy bumm” óta minden részecske a „nagy zutty” felé halad szakadatlanul.

Észrevétlenül egy barna kapucnis csuhát magára rántva

Megnyugtatlak (ha akarod), hogy minden meg van írva, s ezen nem változtathatsz. Felelősséged csupán annyi, hogy ismerd meg önmagad, s döntéseid aszerint hozd, hogy lelkiismereted által vezérelve mindig jobb ember akarj lenni. Ha nem megy, az sem katasztrófa, hisz megvan a helyed és a szereped.

Ekkor felcsendül a fanfár, legördül a függöny.

A függöny mögül hirtelen előugrik minden jelmezét magára öltve.  

Felzúdul a taps, én azonban már régen visszalopóztam a páholyba, és onnan mosolygok magamon, s rajtatok, ünnepelve a jelmeztervezőt, aki elhitette, hogy a sokféle gönc mögött még ott van az ember, a gondolat.

07 Párizs, Párizs, Párizs...

”Ember-sűrűs, gigászi vadon.” /A. E./

”Térkép virágzott foltos nagy falon:

Hol vagytok ó! - kiáltok. Hallgatózom.

És zúgni kezd a testszag és az ózon.” /R. M./

Egyik régi nagy álmom vált valóra. Igaz, csekély idő négy nap a világon legtöbbet emlegetett városra, de – gondoltam – belegyömöszölünk mindent, amit lehet. Előre szervezett „stoppal”, úgynevezett „co-voiturage”-val indultunk, jómagam csordultig telve rengeteg hűhával, wow-val, naháttal, tyűhával, ami mind kikívánkozott. A délről beérkező autópályáról egy pillanatra mintha megpillantottam volna „A Tornyot”, s vettem egy nagy levegőt... felkészültem... majd kissé elbizonytalanodva leeresztettem, s a rengeteg lelkesedést kicsit későbbre raktároztam. Az autóból kiszállva keresztülverekedtük magunkat a dugóba ragadt, egymással üvöltöző, dudáló kamion-, teherautó-sofőrök és autósok közt, s a Porte de Gentilly-n bejutva a város perifériájától (tényleg: Boulevard Périphérique) kicsit beljebb, leültünk az első utunkba eső kocsma teraszára meginni „Első Párizsi Sörünket”.

 Onnan gyalog mentünk a Port-Royal-hoz a Berthollet utcai, ötödik kerületi szállásunkra, ahol komoly pszichikai erőfeszítésembe került, hogy a kitörni vágyó tyűhákat megzabolázva udvariasan bemutatkozzak, s elbeszélgessek szállásadónkkal. Aztán végre elindultunk. 

Fejemben: 

Radnóti, 

Erwitt, 

Berlioz, 

Verlaine, 

Jeunet, 

Piaf, 

Ady...

József Attila... 

”s a Notre Dame: belül hideg van, 

felül öt frankért rám lenézhetsz.”

Érdekes, különös helyzet ez. Ha összeszámolnám, hogy összesen az életemben mennyi időt tett ki, amikor az Eiffel toronyról, vagy a Notre Dame-ról néztem képeket, filmeket, vagy kaptam el bevillanva egy filmben, klipben Párizs nevezetességeit; valószínűleg több lenne, mint amennyi időt most ott töltöttem. Sokkal jobban, részleteibe hatolva nézegettem az utóbbi 20 évben a felépülésüknek történetét, szerkezetét, működésüket, jelentőségüket, mint amennyit élőben ott helyben láthat, megtudhat az egyszeri földi halandó.

Először azt hittem, hogy velem van a baj. Hogy öregszem, hogy valami eltörött bennem, már lelkesedni sem tudok, meg örülni; hogy biztos már késő, akkor élt igazán ez az álmom, amikor megfogant a vágy; „az akarok lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok” /G. P./ - vagy valami hasonló járt a fejemben. Dehát a lelkesedéssel nem volt baj, s általában a nahátok hangos hápogása sem okozott még problémát. És nem is erről volt szó. 

Egyszerűen, bármennyire hihetetlen is, attól függetlenül, hogy életemben először láttam a Pompidou-t, a Montparnasse-t, a Diadalívet, a Montmartre-t, a Moulin Rouge-t, a Szajna felett átívelő hidakat, a Louvre-t, Illyés alatt bárkaként reccsent Szent-Lajos szigetet, és még sorolhatnám, nem ért újdonságként. 

Már láttam. He-he... „déjà vu”... 

Persze egészen más érzés, hogy élőben láthattam, megfoghattam, de ez is inkább most utólag. Ott a helyszínen csak valami furcsa hiányérzetként vert gyökeret bennem a gondolat, ami mostanra szárba szökkent, kacsjával belém kapaszkodott, s leszámolva a sok „kacsával”, elfojtott nahátok kihápogtatlanodott hadával, megiramodott. 

'S ottan ledőlve, kissé enyhülve, megittunk sört három felest', stratégiát váltva a maradék időt parkokban, kis utcákon sétálva töltöttük, kerékpárral keresztül-kasul bejártuk az arab, kínai, zsidó, latin negyedeket, este pedig a Szajna partján együtt borozgattunk, zenélgettünk az ottaniakkal.