07 Párizs, Párizs, Párizs...

”Ember-sűrűs, gigászi vadon.” /A. E./

”Térkép virágzott foltos nagy falon:

Hol vagytok ó! - kiáltok. Hallgatózom.

És zúgni kezd a testszag és az ózon.” /R. M./

Egyik régi nagy álmom vált valóra. Igaz, csekély idő négy nap a világon legtöbbet emlegetett városra, de – gondoltam – belegyömöszölünk mindent, amit lehet. Előre szervezett „stoppal”, úgynevezett „co-voiturage”-val indultunk, jómagam csordultig telve rengeteg hűhával, wow-val, naháttal, tyűhával, ami mind kikívánkozott. A délről beérkező autópályáról egy pillanatra mintha megpillantottam volna „A Tornyot”, s vettem egy nagy levegőt... felkészültem... majd kissé elbizonytalanodva leeresztettem, s a rengeteg lelkesedést kicsit későbbre raktároztam. Az autóból kiszállva keresztülverekedtük magunkat a dugóba ragadt, egymással üvöltöző, dudáló kamion-, teherautó-sofőrök és autósok közt, s a Porte de Gentilly-n bejutva a város perifériájától (tényleg: Boulevard Périphérique) kicsit beljebb, leültünk az első utunkba eső kocsma teraszára meginni „Első Párizsi Sörünket”.

 Onnan gyalog mentünk a Port-Royal-hoz a Berthollet utcai, ötödik kerületi szállásunkra, ahol komoly pszichikai erőfeszítésembe került, hogy a kitörni vágyó tyűhákat megzabolázva udvariasan bemutatkozzak, s elbeszélgessek szállásadónkkal. Aztán végre elindultunk. 

Fejemben: 

Radnóti, 

Erwitt, 

Berlioz, 

Verlaine, 

Jeunet, 

Piaf, 

Ady...

József Attila... 

”s a Notre Dame: belül hideg van, 

felül öt frankért rám lenézhetsz.”

Érdekes, különös helyzet ez. Ha összeszámolnám, hogy összesen az életemben mennyi időt tett ki, amikor az Eiffel toronyról, vagy a Notre Dame-ról néztem képeket, filmeket, vagy kaptam el bevillanva egy filmben, klipben Párizs nevezetességeit; valószínűleg több lenne, mint amennyi időt most ott töltöttem. Sokkal jobban, részleteibe hatolva nézegettem az utóbbi 20 évben a felépülésüknek történetét, szerkezetét, működésüket, jelentőségüket, mint amennyit élőben ott helyben láthat, megtudhat az egyszeri földi halandó.

Először azt hittem, hogy velem van a baj. Hogy öregszem, hogy valami eltörött bennem, már lelkesedni sem tudok, meg örülni; hogy biztos már késő, akkor élt igazán ez az álmom, amikor megfogant a vágy; „az akarok lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok” /G. P./ - vagy valami hasonló járt a fejemben. Dehát a lelkesedéssel nem volt baj, s általában a nahátok hangos hápogása sem okozott még problémát. És nem is erről volt szó. 

Egyszerűen, bármennyire hihetetlen is, attól függetlenül, hogy életemben először láttam a Pompidou-t, a Montparnasse-t, a Diadalívet, a Montmartre-t, a Moulin Rouge-t, a Szajna felett átívelő hidakat, a Louvre-t, Illyés alatt bárkaként reccsent Szent-Lajos szigetet, és még sorolhatnám, nem ért újdonságként. 

Már láttam. He-he... „déjà vu”... 

Persze egészen más érzés, hogy élőben láthattam, megfoghattam, de ez is inkább most utólag. Ott a helyszínen csak valami furcsa hiányérzetként vert gyökeret bennem a gondolat, ami mostanra szárba szökkent, kacsjával belém kapaszkodott, s leszámolva a sok „kacsával”, elfojtott nahátok kihápogtatlanodott hadával, megiramodott. 

'S ottan ledőlve, kissé enyhülve, megittunk sört három felest', stratégiát váltva a maradék időt parkokban, kis utcákon sétálva töltöttük, kerékpárral keresztül-kasul bejártuk az arab, kínai, zsidó, latin negyedeket, este pedig a Szajna partján együtt borozgattunk, zenélgettünk az ottaniakkal.