Kérem, mindenki vegye fel az egyes alap-pozíciót, a két sarok összeér, a két lábfő kifelé fordítva egyenes vonalat képez. Fontos, hogy megtartsuk az egyensúlyt.
Már amennyiben van egyáltalán egyensúly. Emberi léptékkel ezt nehéz lenne megállapítani. Azzal, hogy egyre nagyobb lyukat faragunk az ózonba, hogy kipusztulnak fajok, szennyezzük a vizet, a levegőt, hogy irtjuk az erdőket, nem biztos, hogy érdemben bele tudunk avatkozni a természet rendjébe. Ha az emberi civilizációt már tízezer évvel ezelőttől számolom, akkor a Föld eddigi életéhez képest az annyi, mint egy átlagember életében másfél nap.
Persze egy másodperc alatt is el lehet kapni olyan vírust, ami gyógyíthatatlan, s elpusztítja az anyatestet. Vajon az ember nevű károkozó gyógyítható? Sokak szerint igen, de még többen vannak, akik inkább azon gondolkoznak, miként tudunk továbbterjedni egy másik anyatestre, ha ez már elpusztult.
Viszont hogyan is várhatna bárki mást tőlünk!? Belénk van kódolva, mint elsődleges parancs: a túlélés, megfűszerezve némi tehetséggel és tudásszomjjal. Csoda hát, ha elszaporodunk?
A társadalom áldozatait, a kívülállókat, a „más”-okat, a furcsákat nevezhetnénk akár hősöknek is. A cölibátusban élő lelki vezetők, a homoszexuálisok, a drogosok, a szuicid hajlamúak, de még talán azok a kegyetlen, kizsákmányoló földlakók is, akik népcsoportokat taszítanak nyomorba, háborúkat generálnak, mind lassítják a túlnépesedés már-már megállíthatatlannak tűnő folyamatát.
Aki kiakadt, az „tegye le”, válasszon más olvasmányt, s ne folytassa, ne fárassza magát azzal, hogy értelmezze, kövesse, ahogy ezt a - már oly sokat emlegetett - gondolatot lineárisan egymás után hányt betűkkel próbálom kimagyarázni:
Ugyanis nem az én tisztem eldönteni, vagy akár állást foglalni (há-há-há, nem is tudok) abban, milyen szerepe van itt a szabad akaratnak
Függöny lent, teljes sötét, a színpad elején halvány fényben megjelenik egy alak.
Itt kérem szépen kedvére válogathat mindenki. Átadom a helyem a páholyban, s játszok a nagyérdeműnek, amit csak megkíván!
A függöny felgördül, az alak az udvar felé el...
Visszatér kiengedett hajú férfiként, törökülésben a színpad közepére ül.
Elmesélem neked (tágra nyílt mosollyal szemtől-szembe, gitárjával kísérve) mind a sok-sok tanulságos mesét, miszerint az ember jóra született, s a helyes úton a helyes döntéseket hozva igenis maga dönt a sorsáról. A sok lelketlen iparmágnásnak is csak egy szavába, mozdulatába kerülne, és családok, sőt népcsoportok menekülnének meg a nyomortól, az éhhaláltól. Vagy elmesélem azt, amelyikben attól függetlenül, hogy milyen testbe születtél, TE magad döntöd el, hogy hová tartozónak érzed magad, s hogy mit/kit szeretnél szeretni.
Egy villanásnyi sötétség után fehér köpenyben, vastag keretes szemüveggel, kezeit a háta mögött összekulcsolva, majd az ujjait a mellkasa előtt összeérintve...
Kötelességemnek érzem tudtodra adni, hogy mindez csupán kémia, fizika, s a „nagy bumm” óta minden részecske a „nagy zutty” felé halad szakadatlanul.
Észrevétlenül egy barna kapucnis csuhát magára rántva
Megnyugtatlak (ha akarod), hogy minden meg van írva, s ezen nem változtathatsz. Felelősséged csupán annyi, hogy ismerd meg önmagad, s döntéseid aszerint hozd, hogy lelkiismereted által vezérelve mindig jobb ember akarj lenni. Ha nem megy, az sem katasztrófa, hisz megvan a helyed és a szereped.
Ekkor felcsendül a fanfár, legördül a függöny.
A függöny mögül hirtelen előugrik minden jelmezét magára öltve.
Felzúdul a taps, én azonban már régen visszalopóztam a páholyba, és onnan mosolygok magamon, s rajtatok, ünnepelve a jelmeztervezőt, aki elhitette, hogy a sokféle gönc mögött még ott van az ember, a gondolat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése