03 Bolyongásaim gombolyagának fejtegetése

Ez az időrendiség tarthatatlan, így sosem fogom utolérni magam (He? Akkor kicsit magamba szállok... veletek). Különben is, egyesek szerint, s bizonyos szempontból „valójában” nincs is idő. Meg olyanokat is mondanak, hogy minden most történik, ebben a pillanatban. Meg olyanokat is, hogy ha egy ingát kilendítek nyugalmi állapotából, visszatér ugyan abba az állapotba, ugyanott, ugyanúgy van, s mégis van különbség. „A semmi az van?! Hát a semmi az nem van, hanem nincs! Hà' mer' hogy ha a semmi van, az pont, hogy nincssemmi! Na de ha meg a semmi nincs, az meg már valami! Az meg már nem semmi!” /B. I./

Rennes egy viszonylag nagy egyetemi város, sok tekintetben hasonló Szegedhez.

Spectre - ville

Vidéki nagyváros, francia viszonylatban is nagynak számít kb. 400.000 lakosával. A belváros egy nagyon szép középkori városrész, melyben megtalálhatóak a monumentális 16-17. századi templomok, hivatali épületek, s az általunk „alpesi”-ként ismert fagerendás lakóházak is. A legbelső központot körülvevő kerületek gazdasági központjain általában a 60-as években épült – nálunk szocreálként emlegetett – kockaépületek éktelenkednek, amik a varos hataraihoz közelebb lévő bevásárlóközpontok és paneldzsungelek szomszédságában sokkal kevésbé feltűnőek.

Persze azért érezhetően „nyugatibb”. Van például egy metróvonal, mely a varos észak-nyugati felét köti össze a dél-keletivel. 

Ráadásul a metrónak se' vezetője, de még vezetőfülkéje sincs, s számítógépes távvezérléssel száguldozik a varos alatt. Modernebb buszok, gördülékenyebb közlekedés, de ami az igazán érdekes, az a városi kerékpár-hálózat! Az egész város területen 83 állomáson 900 kerékpár van elhelyezve. Ha kiváltod a városi tömegközlekedéshez használatos, csippel ellátott kártyát, de nem veszel havi bérletet a buszokra/metróra, hanem előfizetsz a kerékpárhasználatra egy évre (35 euró), bármikor használhatod bármelyiket. Csak odapittyentesz kártyáddal a dokkolóhoz, beütöd a kódodat, a kerékpár számát, és viheted is. Arra kell csak ügyelni, hogy ne keveredjünk a városon kívülre, mert a nagy testvér észrevesz, s elveszi a játékodat, ezen kívül pedig arra is ügyelni kell, hogy egyszerre max. 30 percet tekerjünk, mert ezen limit túllépése esetén szigorúan elkezdik levonogatni a krediteket a kártyáról. Megjegyezném, hogy a város legtávolabbi pontjaira el lehet jutni fél-háromnegyed óra alatt.

Amit még itt az első körben mindenképp kiemelnék, azok a parkok. Nagyon sok gondot, figyelmet, pénzt és mindenféle számunkra érthetetlen dolgot (időt!!!) fordítanak rájuk. 

Van köztük olyan (Thabor), ami szerintem mar túlzás, inkább botanikus kertre hasonlít, ahol minden meg van komponálva és sehova sem szabad lepni. Viszont nagyon érdekes növények vannak, s giccs ide-oda, nagyon szép az egész. Én eddig a város belsejében 5 hatalmas parkban voltam (a legkisebbek akkorák, mint az újszegedi liget), de még legalább ennyi van. Ezekről bővebben is fogok még írni, s mutatok még képeket is.

Rennes egyik országszerte legismertebb utcája a rue Saint-Michel (avagy „la rue de la soif” – „a szomj utcája”). Egy középkorban ragadt utcácska, nem csak a régi házak, a macskakő miatt, hanem az emberek viselkedése, az utca közepére összefolyt italok, s egyéb testnedvek látványa és szaga miatt is.

Ja igen, a szomj... errefelé ugye nem egészen olyanok az arányok, mint otthon. Otthon kb. a másfél-kétszeresébe kerül egy kocsmában ugyan az a sör, mint a boltban, egy üveg bor bolti áráért kb. 3-4 deci ugyan olyan típusú bort kapsz egy bárban, stb. Itt egy korsó sör árából a 3-4-szeresét veheted a boltban ugyan abból, egy üveg bor pedig kb. ugyan annyiba kerül, mint a kocsmában abból az üvegből egy deci. Olcsóbb helyeken 5-6 € egy korsó sör, s 4-5 €-ba kerülnek a legolcsóbb borok decije (vagyis az itteni mértékegységek szerint kb. 1.2 dl). Gondolhatjátok, hogy nem nagyon fordulunk meg kocsmákban, s bármilyen meglepő, nem tudok beszámolni kedvenc helyről sem. Azért a második itt töltött hetünkön csak elmerészkedtünk a szomj utcájába, be is ültünk egy helyre, s megkóstoltunk egy pohár söröcskét a St-Michel bárban, majd átmentünk egy másikba, ahol egy modern felfogásban, franciásan előadott, népzenei elemekkel tűzdelt zenét játszó zenekarba futottunk.

Bretagne fővárosának sok-sok érdekessége, nevezetessége közül, ami nekem még igen izgalmas volt, az a belvárosban lévő piac (la Place des Lices), ami hasonló, mint a szegedi Mars téri piac, a szabadtéri árusokkal, s a fedett pavilonokkal, ahonnan az öreg nénik, bácsik, a kistermelők ki vannak szorítva, s inkább nagyobb cégek képviseltetik magukat. A  piac minden szombat reggel kinyit 1622 óta. 

Annyiban azért mégis különbözik a szegeditől, hogy itt „valamivel” nagyobb a sajt-választék, s egy kb. 120 m2-es területen csak tengeri herkentyűket árusítanak, amivel jobb vigyázni, ugyanis mikor egy rákot meg akartam emelni, megmozdult. Azonnal megtanultam, hogy mit jelent a rák neve alatti kis felirat a táblán, hogy „vivant”. Azért csak vettünk egy pár darab garnélát és elkészítettem otthon életem első tengeri-herkentyűs ebédjét: egy „Gambas pil-pil”-t, ami egy spanyol csilis-fokhagymás-petrezselymes sült garnéla eledelféle.

Persze ne gondoljátok, hogy itt most már csak ilyen furcsaságokat eszünk. Megköszönve kedves barátunknak, hogy megszállhattunk nála, amíg albit kerestünk, főztem egy paprikás csirkét, hogy valami „könnyen emészthetővel” vezessem be őket a magyar konyha titkaiba. Lehet, hogy kevésbé lett volna „köszönet” szaga, jellege a savanyított káposztába tekert darált disznónak, vagy egy füstölt-csülkös velős pacalnak. Lehet, hogy már ott kiakadt volna a mutató, amikor elmagyarázom neki tört angolsággal, hogy olyan hentest keresek, ahol lehet venni marhagyomrot, ugyanis az lesz a mai vacsi alapja...

Pistaszàjù zöld-bors-orr kiràlykisasszony

Nemrég például egy teljesen hétköznapi zöldborsófőzeléket csináltunk tükörtojással. 

Mivel minden hétköznap az egyetem területén vagyunk (majd elmondom miért...), és nincs időnk hazamenni főzőcskézni, az éttermek, de még a gyorskajáldák is sokkal drágábbak, mint otthon, ezért az egyetemi menzán szoktunk enni, amit persze ne úgy képzeljetek el, mint a hazai egyetemi menzákat. 

Az egyetemi menza UFO-i

Az éttermen belül van 8 pult, egy az előételeknek (kb. ugyan az a 15 féle minden héten, amiből választani lehet), egy a desszerteknek (úgyszintén), egy salátás, egy olaszos (pizza, lasagne, spaghetti, stb.), egy franciás, egy grilles és egy amerikai (sültkrumpli, hamburger, stb.) és egy un. „világok konyhája” pult, ahol minden nap más nemzet specialitásait készítik el, persze mindegyik messze elmaradva attól a minőségtől, amit egy normál étteremben kapsz (15-20 €), vagy otthon tudsz készíteni magad válogatta alapanyagokból. Egy előételt+főételt+desszertet tartalmazó menü 3 €.

Azt gondolhatnánk, hogy ahogy szép lassan sorra mutatja újabb arcait a város és az itteni emberek, úgy válnak majd egyre világosabbá a kulturális és egyéb különbségek, miközben a megismerés által lefejtett arcokat félretéve egyre kevésbé látszik különbözőnek mindaz, ami az arc(ulat)okat alkotja, sőt, kezd ismerős lenni...

2. Első napok - 2011. január vége - február eleje

Mivel mindig a legfrissebb bejegyzés kerül felülre, ezért meg fogom számozni. Az egyszerűség kedvéért a pozitív egész számokat választottam, s meglepő módon egyesével emelkedő sorrendben fogják jelölni az újabb és újabb irományokat. Voilà!

Lesz itt minden. Tehát időnként ki-kitérek néhány praktikus információ közlése kedvéért, vagy épp beleveszek egy apró nyelvi csavarba... Ha kíváncsiak vagytok ezekre és egyéb velünk esett élményekre más szemszögből és más képekkel illusztrálva is, lessétek meg hogy megy errefelé a francolás!

Mikor megérkeztünk, egy Kolumbiából származó, de a rennesi egyetemen kutató biológus lány (Ivonne) várt minket az állomáson, s nála húztuk meg magunkat – gondoltuk előre nagy naivan – egy-két napra, hiszen pár napon belül ripsz-ropsz kerítünk albit.

Hasára süt

Egy igen kedves, „Nala” névre hallgató cica lakott velünk. Szerintem előtte egy bizonyos Simon-nál lakhatott, vagy csak a múzsája volt...

Gondoltuk, igen egyszerű lesz most már a dolog, hiszen felhívogatjuk a főbérlöket, találkozunk, s meg is lesz hamar. Aha. Először is itt közvetítőkön keresztül működik szinte kizárólag a dolog. Semmi baj, elmentünk pár irodába, ahol készségesen felajánlották a segítségüket potom 300 euró-ért. Tehát 300 euró nekik, havi albi+2 havi kaució, plusz rezsi és lakásbiztosítás, azaz csengessük ki rögtön az elején azt a 1700 eurót, amit ugye bármelyik frissen érkezett munkakezdő a bőre alatt rejteget. Megköszöntük szépen, hazamentünk és meglátogattuk az „albérlet-hirdetések közvetlenül a tulajtól, közvetítő nélkül” oldalakat, s nekiláttunk hívogatni őket. Hamar rádöbbentünk, hogy hiába van nálunk egy kártyafüggetlen telefon, s benne francia kártya (nem a póker, már megint hol jár az eszed!), nem túl gazdaságos, úgyhogy fizessünk elő. Belibbentünk hát az egyik mobilcég boltjába, s kitálaltunk. Ha nem is örök, de hűséget is fogadtunk! Erre közölték, hogy ahhoz egy francia bankszámla is kell, bankkártyával. Sebaj, irány a bank, ahol beavattak, hogy ahhoz viszont itteni lakcím kell. Ööö... Megkérdezhettem volna Evetkét, hogy „akkor ez itten most egy ördögi kör?!?”, de féltem, hogy kamasz korában szétrágná a kerekét, s később kicsúfolná a szociális környezete, hogy „dagadék”. No de végül is a mókuska kereket oldott, azt meg már régóta tudjuk, hogy Luci fair. Történt ugyanis, hogy Indián főnöke rákérdezett, hol is lakunk. Mikor közölte, hogy nem olyan egyszerű ez, az egyébként kedves-mosolygós-irodalomtanszék-vezető bácsi magából kikelve lehordta a titkárnőt, hogy ezt már az érkezésünk előtt egy hónappal el kellett volna intéznie, mégis mivel foglalkozott (karácsony volt és épp gyereket szült...), s azonnal intézkedjen! 

Bár a lakás pici, a kilátásaink jók!

Két nappal később beköltöztünk a belvárosi kéterkélyes kis „stúdió"-nak titulált lakáskánkba, mely áll egy fürdőből és egy 20 m²-es szobából, viszont bútorozott volt (hűtő, főzőlap, két asztal, három szék, egy ágy), ami errefelé igen ritka. 

Ja, arról említést sem tettem, hogy mindeközben az egyik közvetítőcégnél tárolt adataink segítségével megtalált egy kedves lakástulajdonos, aki felajánlotta másfél szobás belvárosi összkomfortos (tehát szekrény, polc, sütő és mosógép is!!!) havi 300 euróért, kaució nélkül, majd megkeresésünkre elmesélte, hogy azért ilyen olcsó, mert a lányuk egyetemistaként halt meg, s így akarnak segíteni másokon, ha a sajátjukon már nem tudnak, nekünk pedig annyi a dolgunk, hogy biztosítékként postán fizessünk be egy korzikai számlára bizonyos összeget, s ha nem tetszik, majd visszakapjuk. Reagálva erre, kértük a telefonszámukat és egy személyes találkozót, azóta nem hallottunk felőlük.

Mindeközben persze nyakamba vettem a varost, hogy kifigyeljem, merre csörög a dió, hol zörög a haraszt,  (ha nem mozdul a tinó, mit tegyen a paraszt...) és egyáltalán hogy, s mint vessem az ágyam, hogy sűrű leve legyen az ugatásnak. Ajjajjaj...

Indulás-érkezés - 2011. Január 26.

És akkor felszálltunk a géppel. Na jó, ennyire ne szaladjunk előre, hátha van olyan is, aki még nem próbált olcsón repülni. Nem aggódtunk, hiszen írják a honlapon, hogy pár százalékkal olcsóbb a jegy, ha visa kártyával vásároljuk a neten. Meg is próbáltuk, de persze nem ment. Kiderült, hogy azt „elfelejtették” közölni, hogy ehhez dombornyomásos kártya kell. Teljesen praktikus, hiszen azok a csórók, akik még a fapados jegyet is hónapokkal előbb veszik meg, alapból dombornyomásos kártyákkal flangálnak.

Az azért nekem hatalmas élmény volt így elsőre (mert hogy járművel még nem repültem), ahogy a gép felemelkedett és az emberekből hangyák lettek, a kocsikból matchboxok, az épületekből makettek, a földekből mintás szalvéták. 

Késő délután szálltunk fel, már ment le a nap, ezért a másfél órás utat – nyugat felé repülve – végig naplementében tettük meg a habtenger felett egészen Párizsig (komolyan, szerintem valahol a távolban egy fényben fürdőző hattyúpár olvasott fel Szép Ernőt a kicsinyeknek, miközben gramofonból szólt valami Strauss keringő szinti-szőnyegen), ahol egy félórás körözés után leereszkedve az éjszakai főváros fényei folytak be a kis ablakokon.

Aztán irány a vasútállomás. Rennesbe se' busz, sem egyszerű hétköznapi vonat nem megy, csak TGV, így a 200 km-es vonatút drágább volt, mint Budapest-Párizs repülővel, azonban megtapasztaltam milyen szárazföldön majd 300-zal repeszteni. Lepergett előttem az életem, mikor egy hasonló sebességű vonat süvített el mellettünk szemből, s nyeltem nagyokat, hogy kiduguljon a fülem, mikor beszáguldottunk egy-egy alagútba.

Szívesen kiáltottam volna – megérkezve Bretagne fővárosába -, hogy „yec’hed mad!”, de még franciául sem tudtam volna koccintani, nemhogy bretonul. Így sokat tanult Dombi barátom szavajárásával a fejemben vágtam neki francia létemnek: „Olyan még sosem volt, hogy sehogy se' lett volna, kivéve talán egyszer Bicskén tíz percig, mert akkor sehogysevót!”