Indulás-érkezés - 2011. Január 26.

És akkor felszálltunk a géppel. Na jó, ennyire ne szaladjunk előre, hátha van olyan is, aki még nem próbált olcsón repülni. Nem aggódtunk, hiszen írják a honlapon, hogy pár százalékkal olcsóbb a jegy, ha visa kártyával vásároljuk a neten. Meg is próbáltuk, de persze nem ment. Kiderült, hogy azt „elfelejtették” közölni, hogy ehhez dombornyomásos kártya kell. Teljesen praktikus, hiszen azok a csórók, akik még a fapados jegyet is hónapokkal előbb veszik meg, alapból dombornyomásos kártyákkal flangálnak.

Az azért nekem hatalmas élmény volt így elsőre (mert hogy járművel még nem repültem), ahogy a gép felemelkedett és az emberekből hangyák lettek, a kocsikból matchboxok, az épületekből makettek, a földekből mintás szalvéták. 

Késő délután szálltunk fel, már ment le a nap, ezért a másfél órás utat – nyugat felé repülve – végig naplementében tettük meg a habtenger felett egészen Párizsig (komolyan, szerintem valahol a távolban egy fényben fürdőző hattyúpár olvasott fel Szép Ernőt a kicsinyeknek, miközben gramofonból szólt valami Strauss keringő szinti-szőnyegen), ahol egy félórás körözés után leereszkedve az éjszakai főváros fényei folytak be a kis ablakokon.

Aztán irány a vasútállomás. Rennesbe se' busz, sem egyszerű hétköznapi vonat nem megy, csak TGV, így a 200 km-es vonatút drágább volt, mint Budapest-Párizs repülővel, azonban megtapasztaltam milyen szárazföldön majd 300-zal repeszteni. Lepergett előttem az életem, mikor egy hasonló sebességű vonat süvített el mellettünk szemből, s nyeltem nagyokat, hogy kiduguljon a fülem, mikor beszáguldottunk egy-egy alagútba.

Szívesen kiáltottam volna – megérkezve Bretagne fővárosába -, hogy „yec’hed mad!”, de még franciául sem tudtam volna koccintani, nemhogy bretonul. Így sokat tanult Dombi barátom szavajárásával a fejemben vágtam neki francia létemnek: „Olyan még sosem volt, hogy sehogy se' lett volna, kivéve talán egyszer Bicskén tíz percig, mert akkor sehogysevót!”